"Megvan az ideje a születésnek, és megvan az ideje a meghalásnak. ... Megvan az ideje a sírásnak, és megvan az ideje a nevetésnek. Megvan az ideje a gyásznak, és megvan az ideje a táncnak."

Szolgáltatások - Gyászolók segítése


Kedves Gyászolók!

Ezentúl kizárólag egyéni gyászkísérést végzek.
Keressenek bizalommal, ha az egyéni forma megfelelő!

Elérhetőségeim: +36-20-268-4923
                             info@aszeretettere.hu


Ha elveszített valakit, akit szeretett - a közelmúltban, vagy régebben -, ha egyedül maradt a gyásszal, és nem tud vele megbirkózni, vagy úgy érzi, hogy a környezete nem tud kellő türelemmel, megértéssel fordulni Ön felé. Várom szeretettel!


Ha megszólítják az alábbiak, vagy kérdése van, hívjon, írjon bizalommal.

Veszteséget sokan és sokszor átéltünk már, az ember sorsában benne van a születés és a halál is. Sajnos a mi kultúránkban nagyon nincsen jelen, nagyon elfelejtődött, hogyan kell gyászolni. Vagy hogy egyáltalán szabad. 
A külvilág, az ismerősök, sőt a család is azt várja el sokszor, hogy "légy erős", "most neked erősnek kell maradnod", "ha te most elgyengülsz, mi lesz akkor a többiekkel?", "az élet megy tovább", "ő (aki meghalt) már jó helyen van", és ehhez hasonló "okosságok" hangzanak el. És éppen ezzel tiltódik meg maga a veszteséggel járó érzelmek megélése, a gyászban való elakadás, elszigetelődés. Amely aztán meghatározza a további életminőséget, emberi kapcsolatokat, a kapcsolódásra való képességet. 
Minden gyász egyéni.
És sokszor a folyamatban elakadunk.
A gyászolónak arra van a legnagyobb szüksége, hogy valahol, valaki jelenlétében meg lehessen élni a veszteséggel járó igen nehéz érzéseket. Hogy valaki teret adjon annak, hogy találkozhasson a fájdalmával, hogy kapcsolatba tudjon kerülni minden nehéz, alig elviselhető érzésével. 
Hogy megtapasztalhassa: NEM VAGYOK EGYEDÜL A VESZTESÉGEMMEL, A GYÁSZOMBAN.
Ezt az empatikus, megtartó teret ajánlom fel mindenkinek, aki akár a közelmúltban, akár évekkel ezelőtt szenvedte el valakinek az elvesztését, akit szeretett. És akinek az elvesztésével a mai napig nem tud megbékélni, akire még mindig nagy fájdalom gondolni, akinek a nevét kiejteni sem tudja azóta, sőt, a gondolatot is kerüli, hogy emlékezzen rá.
Egyéni találkozás, beszélgetések keretein belül biztosítok az Ön számára teret ehhez. 
 
Magam is megéltem több igen súlyos veszteséget, sikerült feldolgoznom, s így a veszteséget szenvedők, gyászolók számára megtartó empátiával tudok segítő kezet nyújtani.
A tapasztalat azt mutatja, hogy egy érzelmileg megtartó, támogató térben megélhetjük a leginkább erőt adó érzést: NEM VAGYOK EGYEDÜL a gyászomban. Ebben az elfogadó közegben nyíltan beszélhetünk a legnehezebb érzéseinkről is, segítséget kapunk a gyász feldolgozásához, meg tudjuk tanulni a "hogyan tovább?"-ot.

Egy veszteséget szenvedő visszajelzése:
Anyukám tragikus körülmények között történt halála után, keresni kezdtem valamit, valakit, azért, hogy valahogy kibírjam ezt a számomra felfoghatatlan, feldolgozhatatlan "történést", és valahogy élni tudjak ezzel a szörnyű fájdalommal...
A környezetemben , munkahelyemen nagyon kedvesek, együttérzőek, segítőkészek voltak velem az emberek, de mégis úgy éreztem, nem érti meg senki a fájdalmamat. Vigasztaltak is az emberek, de mindig úgy éreztem, hogy nem értik meg, miért is ilyen nagy az én fájdalmam. És a vigaszuk mit sem ért számomra, mert jóindulatból ugyan, de olyanokkal próbáltak vigasztalni, amit én nem tartottam elfogatható vigasznak. Egy idő után meg már azt éreztem, hogy egyenesen zavarja őket, hogy sokat sírok, meg hogy mindig Anyukámról, meg a történtekről beszélek, meg állandóan szomorú vagyok, stb...stb...
Úgy éreztem nem is terhelhetek senkit az én fájdalmammal. Így magamba próbáltam fojtani. Úgy éreztem, egyedül maradtam. Én és a fájdalmam...
És ekkor a neten találtam Rád. Rögtön úgy éreztem, hogy itt a helyem, hiába messze van tőlem Debrecen. Nem is keresgéltem tovább, jelentkeztem.
Az első alkalomra nagyon félve mentem. Én alapvetően zárkózott ember vagyok. Nagyon nehezen tudok megnyílni emberek előtt, főleg idegen emberek előtt. Amikor először találkoztunk egyéni beszélgetésen, nagyon szimpatikus voltál nekem, és őszintén el tudtam neked mondani, hogy miért is kerestelek meg. 
Nekem sokat segítettek ezek az alkalmak abban, hogy kibírjam, túléljem, ezt a nehéz időszakot, és hogy a jövőben is hogyan lehet együttélni egy ilyen nagy fájdalommal.
Külön nagy "segítség" volt nekem az az érzés, hogy nem vagyok egyedül ezekkel az érzésekkel, amiket a gyász okoz bennem.
Már nagyon vártam mindig a következő alkalmat.
A fájdalom nem tud elmúlni szerintem teljesen soha, de nagyon jó olyan emberek társaságában lenni, akik megértik a hasonló cipőben járó sorstársaikat. És egymást tudjuk támogatni. Ha csak annyival is, hogy meghallgatjuk egymást, és őszintén együttérzünk Vele.
Gabi, a Te jelenléted és vezetésed irányt, keretet adott mindennek. Nagyon sok jó tanácsot kaptam tőled, és nagyon sok segítséget, útmutatást, hogy hogyan tudjak együttélni a bánatommal, és túlélni a gyászt. És hogyan tudjak tovább lépni.
Te is hasonló cipőben jártál, jársz, ezért is tudod mélyen átérezni min megy keresztül egy gyászoló ember....
A kedves, néha vicces, szeretetteljes lényed , bölcsességeid, sokat jelentett nekem.

Most szeretnék is Neked megköszönni mindent, amit kaptam tőled lelki értelemben. 
És nem utolsó sorban köszönöm a sok sok segítségedet, amit a gyászfeldolgozásomra kaptam tőled!!
Én mindenkinek csak ajánlani tudnám hogy ha sajnálatos módon ilyen helyzetbe kerül, kérjen segítséget, támogatást. Nagyon sokat segít...
További sok erőt és egészséget kívánok Neked, hogy sokáig tudjál segíteni sok embernek.

Vélemények munkámról

A csoportba először tavaly decemberében indultam el, akkor az első alkalom után úgy éreztem, hogy egyedül is tudom „kezelni” édesapám elvesztésének a gyászát, és nincs szükségem „segítségre”. Viszont hónapokkal később is motoszkált bennem a „mi lett volna, ha mégis elmegyek” érzés, és szerencsére másodjára is esélyt kaptam, hogy elmenjek a csoportba most idén májusban.

Másodjára annak a gondolatnak a kíváncsisága is elhozott, hogy vajon az én Életemben milyen veszteségek vannak (édesapám elvesztésének a gyásza mellett), amelyek megakadályozzák, hogy egy boldog, teljes Életet éljek? Ezzel az elvárással indultam neki a 10 alkalomnak, illetve azzal a szándékkal, hogy beszélni tudjak valahol, valakiknek az engem gyötrő érzésekről, amelyek a gyászomat kísérték.

Minden alkalommal kíváncsian és jól eső izgatottsággal mentem el a csoportba, mert tudtam, hogy „ma is adni fog valamit” és mindig úgy mentem el, hogy valóban adott is. Sok-sok ajándékot, türelmet, elfogadást, nevetést, biztatást és szeretetteli megértéseket. Úgy éreztem, hogy én voltam a csoportban a legnagyobb „bőgőmasina”, mert minden egyes alkalommal ki tudtam sírni magam. Ez a közelség, ahol nem volt ítélkezés, ahol kibontakozhattam és lerakhattam eddigi Életem traumatikus „csomagjait” és édesapám elvesztésével kapcsolatos nehéz érzéseimet, a betegségét kísérő fájdalmas emlékek kimondásra kerültek, nem csak hogy hatalmas megkönnyebbülést, Lelki békét adott számomra, de egyúttal hozzá járultak ahhoz is, hogy Önmagammal, a változó érzéseimmel, szemben sokkal szeretetteljesebb, elfogadóbb és empatikusabb legyek. Már nem hordozom a szégyent, a bűntudatot és az önostorozást sem, amelyet egy kamaszkori traumatikus élmény ültetett el bennem. Mindez csak annak köszönhető, hogy közel 20 évnyi hallgatás után erről is beszélni tudtam, kiadni és kisírni ezt a csoporttagok előtt. Csodálatos volt számomra megélni, hogy minden egyes csoporttag életének, személyes történetének egy-egy részébe betekintést kaptam, amely azt az érzést adta számomra, hogy milyen fantasztikus mindenki a maga fájdalma ellenére is, és hogy mennyi erő, akarat van mindenkiben a változtatásra. A csoportban való részvétel során azt is megtanultam, hogy „ér” kicsinek és gyengének lenni, ahogyan azt is, hogy néha a legnagyobb fájdalomban vagyok a legerősebb és hogy mindig van előre.

Felfedeztem, megértettem végre, hogy van (saját) Élet (em) a (saját) Halál (om) előtt, és hogy édesapámat sem veszítettem el, mert ott dobog együtt a Szívemmel, ott lüktet a véremben, ott van a szemem színében és mindig is ott fog élni az Emlékeimben, a jó cselekedeteimben, ahogyan arra nevelt.

A csoport nélkül valószínűleg még mindig az az elveszett, fájdalmaiban és önsajnálatban tapicskoló lány lennék, aki imádott szenvedni, és aki csak céltalanul bolyongott az Élet útjain. Számomra egy nagyon örömteli, felszabadító utazás lehetőségét adta ez a csoport, ahol rengeteg dolgot tanulhattam, minden feladat egyre közelebb vitt saját magamhoz is, a belső változásaimhoz. A legtöbb, amit ez a csoport adhatott egy lelkiekben is megerősödött, magabiztosabb Nőt, akinek már vannak céljai, és aki meg tudott békélni szeretett édesapja elvesztésével is. De legfőképp megtapasztaltam, hogy nem vagyok egyedül, hogy nem szégyen segítséget kérni, és a Szeretet terében egyúttal megéltem a BIZALMAT is, amelyet mind a segítő, és mind a csoporttagok támogató, szeretetteli jelenléte adott. És a bizalmat oda adni valakinek, egy csoportnak, az hatalmas bátorság is egyben, amiért hálás vagyok, hogy adhattam és ahol meghallgatásra, megértésre leltem, mert ez adta az érzést számomra, hogy ez a csoport egy „mentsvár” lett nekem. A feladatok között számomra az elvesztett szerettünknek címzett levél írása jelentette a legnagyobb akadályt… akkor még dühös, békétlen, és lázadozó néhány sor született meg, mert nem tudtam és nem akartam szembenézni azzal a ténnyel, hogy apukám elment, örökre. Néhány napja viszont -halálának első évfordulójára- már meg tudott bennem születni egy sokkal békésebb, szeretettel és emlékezéssel telített hosszabb terjedelmű levél Édesapámnak címezve. Biztosan tudom és hiszem, hogy ehhez mindaz a lelki megerősödés és fejlődés vezetett el, amit a csoportban való részvétel számomra adott.

Szívemből tudom csak ajánlani Gabriella csoportját mindazoknak, akik kicsit is (vagy nagyon) eltévedve érzik magukat Életük útján, akik úgy érzik, nem tudnak megbirkózni gyászukkal, vagy csak extra támogatásra lenne szüksége. Mert itt nem csak ki- és letehetnek minden érzést és fájdalmat, de meg tapasztalva saját fejlődésüket, saját erejüket, újra képesek lehetnek Előre menni, egy hosszú, boldog Élet felé.

I.M. 35 éves nő - Gyászcsoport