Szolgáltatások - Gyászolók segítése

Vélemények munkámról

A csoportba először tavaly decemberében indultam el, akkor az első alkalom után úgy éreztem, hogy egyedül is tudom „kezelni” édesapám elvesztésének a gyászát, és nincs szükségem „segítségre”. Viszont hónapokkal később is motoszkált bennem a „mi lett volna, ha mégis elmegyek” érzés, és szerencsére másodjára is esélyt kaptam, hogy elmenjek a csoportba most idén májusban.

Másodjára annak a gondolatnak a kíváncsisága is elhozott, hogy vajon az én Életemben milyen veszteségek vannak (édesapám elvesztésének a gyásza mellett), amelyek megakadályozzák, hogy egy boldog, teljes Életet éljek? Ezzel az elvárással indultam neki a 10 alkalomnak, illetve azzal a szándékkal, hogy beszélni tudjak valahol, valakiknek az engem gyötrő érzésekről, amelyek a gyászomat kísérték.

Minden alkalommal kíváncsian és jól eső izgatottsággal mentem el a csoportba, mert tudtam, hogy „ma is adni fog valamit” és mindig úgy mentem el, hogy valóban adott is. Sok-sok ajándékot, türelmet, elfogadást, nevetést, biztatást és szeretetteli megértéseket. Úgy éreztem, hogy én voltam a csoportban a legnagyobb „bőgőmasina”, mert minden egyes alkalommal ki tudtam sírni magam. Ez a közelség, ahol nem volt ítélkezés, ahol kibontakozhattam és lerakhattam eddigi Életem traumatikus „csomagjait” és édesapám elvesztésével kapcsolatos nehéz érzéseimet, a betegségét kísérő fájdalmas emlékek kimondásra kerültek, nem csak hogy hatalmas megkönnyebbülést, Lelki békét adott számomra, de egyúttal hozzá járultak ahhoz is, hogy Önmagammal, a változó érzéseimmel, szemben sokkal szeretetteljesebb, elfogadóbb és empatikusabb legyek. Már nem hordozom a szégyent, a bűntudatot és az önostorozást sem, amelyet egy kamaszkori traumatikus élmény ültetett el bennem. Mindez csak annak köszönhető, hogy közel 20 évnyi hallgatás után erről is beszélni tudtam, kiadni és kisírni ezt a csoporttagok előtt. Csodálatos volt számomra megélni, hogy minden egyes csoporttag életének, személyes történetének egy-egy részébe betekintést kaptam, amely azt az érzést adta számomra, hogy milyen fantasztikus mindenki a maga fájdalma ellenére is, és hogy mennyi erő, akarat van mindenkiben a változtatásra. A csoportban való részvétel során azt is megtanultam, hogy „ér” kicsinek és gyengének lenni, ahogyan azt is, hogy néha a legnagyobb fájdalomban vagyok a legerősebb és hogy mindig van előre.

Felfedeztem, megértettem végre, hogy van (saját) Élet (em) a (saját) Halál (om) előtt, és hogy édesapámat sem veszítettem el, mert ott dobog együtt a Szívemmel, ott lüktet a véremben, ott van a szemem színében és mindig is ott fog élni az Emlékeimben, a jó cselekedeteimben, ahogyan arra nevelt.

A csoport nélkül valószínűleg még mindig az az elveszett, fájdalmaiban és önsajnálatban tapicskoló lány lennék, aki imádott szenvedni, és aki csak céltalanul bolyongott az Élet útjain. Számomra egy nagyon örömteli, felszabadító utazás lehetőségét adta ez a csoport, ahol rengeteg dolgot tanulhattam, minden feladat egyre közelebb vitt saját magamhoz is, a belső változásaimhoz. A legtöbb, amit ez a csoport adhatott egy lelkiekben is megerősödött, magabiztosabb Nőt, akinek már vannak céljai, és aki meg tudott békélni szeretett édesapja elvesztésével is. De legfőképp megtapasztaltam, hogy nem vagyok egyedül, hogy nem szégyen segítséget kérni, és a Szeretet terében egyúttal megéltem a BIZALMAT is, amelyet mind a segítő, és mind a csoporttagok támogató, szeretetteli jelenléte adott. És a bizalmat oda adni valakinek, egy csoportnak, az hatalmas bátorság is egyben, amiért hálás vagyok, hogy adhattam és ahol meghallgatásra, megértésre leltem, mert ez adta az érzést számomra, hogy ez a csoport egy „mentsvár” lett nekem. A feladatok között számomra az elvesztett szerettünknek címzett levél írása jelentette a legnagyobb akadályt… akkor még dühös, békétlen, és lázadozó néhány sor született meg, mert nem tudtam és nem akartam szembenézni azzal a ténnyel, hogy apukám elment, örökre. Néhány napja viszont -halálának első évfordulójára- már meg tudott bennem születni egy sokkal békésebb, szeretettel és emlékezéssel telített hosszabb terjedelmű levél Édesapámnak címezve. Biztosan tudom és hiszem, hogy ehhez mindaz a lelki megerősödés és fejlődés vezetett el, amit a csoportban való részvétel számomra adott.

Szívemből tudom csak ajánlani Gabriella csoportját mindazoknak, akik kicsit is (vagy nagyon) eltévedve érzik magukat Életük útján, akik úgy érzik, nem tudnak megbirkózni gyászukkal, vagy csak extra támogatásra lenne szüksége. Mert itt nem csak ki- és letehetnek minden érzést és fájdalmat, de meg tapasztalva saját fejlődésüket, saját erejüket, újra képesek lehetnek Előre menni, egy hosszú, boldog Élet felé.

I.M. 35 éves nő - Gyászcsoport